Gyülekezettörténeti sorozat
A GYÜLEKEZETI ÉLET ÚJRAINDULÁSA
II. József 1781. október 25-én, türelmi rendelet néven ismertté vált pátensének kibocsátását követően, azonnal megkezdte a konvent a gyülekezeti élet újjászervezését. Telket vásároltak, iskolát, templomot, lelkészlakásokat építettek. Ebben az időben jött létre a ma is látható konvent épület a győri Öregtemplommal. Tulajdonképpen a kialakítás mai unikális voltának hátterét is maga a rendelet adta. 1783-ban indult meg a lelkészi szolgálat két lelkésszel. Rát Mátyás magyar, Freytag Mihály német nyelven prédikált.
1809 nyarán, mikor Napóleon csapatai elfoglalták Győrt, az újonnan épített templom veszélybe került. Először ugyanis úgy döntöttek a franciák, hogy Győr erődítéseit meg kell erősíteni. A munkálatok megindulásakor már sejteni lehetett, hogy a templom útban lesz, ezért elrendelték annak lebontását. Roland francia hadmérnök tanácsára a bontás megkezdését addig halogatták, majd olyan lassan végezték, hogy végül elhárult a veszély, az épületek épségben megmaradtak, mivel a megszállók az ősz folyamán - megváltoztatva az eredeti terveket - nem az erődfalak megerősítése, hanem lebontása mellett döntöttek.
A veszély elhárulását követően a gyülekezet ambiciózus terveket kezdett dédelgetni. Szerettek volna a magyar hívek számára összeállíttatni egy akkori mércével nézve modern, új énekeskönyvet. A munkával Kis Jánost bízták meg. A győri énekeskönyv első kiadása végül 1811-ben jelenhetett meg Keresztény új énekes könyv néven. A mű országosan népszerűvé vált, az elkövetkezendő évtizedekben összesen 11 kiadást ért meg.
A reformkor lelkesedett hangulata éreztette hatását a győri hívek körében is. A Nemzeti Múzeum részére gyűjtést szerveztek. Mikor a nemesi felkelés alkalmával kivetett jogtalan adót a város visszafizette a gyülekezetnek, ezt az összeget a Tudományos Akadémia céljaira ajánlották fel. A magyar nyelv művelését alapítványi úton támogatták.
A forradalom eszméinek Haubner Máté győri lelkész, szuperintendens adott országos visszhangot keltő kifejezést decemberi körlevelében. Bátor kiállása egyben a gyülekezet közszellemét is tükrözte. Mindazonáltal a szabadságharc időszakát és az azt követő esztendőket az egész gyülekezet megsínylette. 1848 végén 200 császári katonát helyeztek el az evangélikus sziget épületeiben. 1849-től az épületeket, beleértve a templomot is, kórházként használták. A katonai igénybevétel csak 1851-ben szűnt meg.
A gyülekezet a passzív ellenállás terén is lojális volt a nemzethez. A hatalom által kinevezett egyházkerületi adminisztrátor, Wohlmuth Lipót látogatását visszautasította. A konvent ebben a periódusban csak ritkán ülésezett, hiszen azokon részt vett a „rendügyelő”. Ehelyett intézőbizottság tartotta kezében a gyülekezet legfontosabb elintéznivalóit. A soproni főgimnázium támogatására nem voltak hajlandóak pénzt folyósítani a következő indoklással: „… ha kell, inkább veszítse el a főtanoda a nyilvánossági jogát, mintsemhogy anyai nyelvünk a tudományosság mezején az oktatói térről leszoríttassék.” Amikor akkori lelkészük, Dregály Dániel az 1860-ban kiadott egyházak újraszervezésére vonatkozó pátenst el akarta fogadtatni a gyülekezettel, a közgyűlés leszavazta indítványát, és lemondásra szólították fel. Mivel erre nem mutatkozott hajlandónak, megfosztották állásától.
A 19. század második felében tovább gyarapodott a gyülekezet épületállománya. 1861-ben döntöttek úgy, hogy bérházat építenek az épületegyüttes északi oldalán. A később kisbérház néven ismert épület a következő évben készült el. Helyiségeinek bérbeadásával a gyülekezet anyagi helyzetét kívánta stabilabbá tenni.
Az 1860-as években egy másik beruházásra is sor került. 1865-ben döntött úgy a gyülekezet, hogy a szabadhegyi hívek kérésének engedve, iskolát szervez Szabadhegyen. 1865-ben vásároltak telket erre a célra. Bár a pedagógiai munka Benedek János vezetésével még abban az évben megindult, az új iskolaépület csak 1867-re készült el.
HAUBNER MÁTÉ (1794-1880)
Felsőbb iskoláit a soproni líceumban végezte, majd a kor szokásainak megfelelően külföldi tanulmányútra indult, és egy évet Jénában töltött az ottani egyetemen teológiát és bölcsészetet hallgatva. Hazatérve néhány évig tanítóskodott, majd 1821-ben - lelkésszé szentelését követően - Szalónakra került. Innen hívta meg a győri gyülekezet 1829-ben lelkészének.
Kitűnő képességei hamar ismertté tették az egész egyházkerületben. Előbb kerületi főjegyzőnek, majd Kis János halálát követően, 1846-ban püspöknek választották meg. Az 1840-es években lelkes hívének bizonyult a két protestáns felekezet egyesítését célzó eszmének. Az ügy támogatására "A protestáns keresztyének lelki szabadsága" címmel művet is írt.
A szabadságharc idején, 1848. december 3-án kelt főpásztori levelében egyházkerülete tanítóit és lelkészeit a nemzeti ügy támogatására buzdította. A szabadságharc bukását követően cselekedetéért 6 éves fogságra ítélték, amelyből másfél évet le is töltött Kufsteinben. Szabadulását követően Sopronban tartották házi őrizetben. Csupán 1856-ban járultak hozzá a hatóságok ahhoz, hogy ismét lelkészi szolgálatot végezhessen Nagygeresden.
A politikai helyzet enyhülésével 1861-ben újból elfoglalhatta győri lelkészi állását és püspöki székét. 1865-ben idős korára hivatkozva mindkettőről lemondott, s 1866-tól haláláig visszavonultan élt Sopronban.
KARSAY SÁNDOR (1814-1902)
Teológiai tanulmányait Sopronban, majd egy éven keresztül a bécsi protestáns teológiai intézetben folytatta. Lelkésszé szentelését követően rövid ideig Mencshelyen szolgált, majd 1839-ben Tétre került. 1858-tól 1866-os püspökké választásáig a győri egyházmegye esperesi tisztét töltötte be.
1867-től Győrben szolgált lelkészként. Általános püspöki feladatai mellett különösen két területre koncentrálta figyelmét. Egyfelől az evangélikus népnevelés ügyének támogatására és felvirágoztatására törekedett, másfelől szívügyének tekintette a lelkészi valamint tanítói özvegyek és árvák felkarolását. Az erre a célra létesített nyugdíjalap tőkéjét az eredeti összeg sokszorosára növelte szolgálata idején.
1895-ben szembetegsége miatt püspöki hivataláról kénytelen volt lemondani, ám győri lelkészi tisztségét élete végéig megtartotta. Halálát követően a város díszsírhelyet adományozott számára.
RÁT MÁTYÁS (1749-1810)
Felsőbb tanulmányait Sopronban és Pozsonyban végezte. Lelkészi oklevelének megszerzését követően hosszabb utazást tett Magyarországon, illetve Erdélyben. Barangolásai során elsősorban a nép nyelvét, életkörülményeit, szokásait tanulmányozta. Tudását elmélyítendő 1773-ban Németországba utazott, ahol a híres göttingeni egyetemen bővítette ismereteit hat éven keresztül.
Hazatérését követően Pozsonyban telepedett le, ahol felmerült benne a gondolat, hogy ki lehetne adni egy magyar nyelvű újságot. 1780. január 1-jén láthatott napvilágot a Magyar Hírmondó első száma. A hetente két alkalommal megjelenő lapot három éven át szerkesztette maga Rát, azonban megelégelve az újságírói munkával járó küzdelmeket, 1783-ban engedett a győri gyülekezet hívásának, s elvállalta a magyar lelkészi állást.
Az újjáformálódó gyülekezet elsőként az ő prédikációját hallgathatta meg május 4-én az ideiglenesnek szánt fatemplomban. Három évi szolgálatot követően lemondott lelkészi állásáról. Döntésében szerepet játszott a gyülekezettel folytatott állandó harca, valamint az 1886-ban elvesztett püspökválasztás is.
Lelkészi teendőit átmenetileg letéve teljes erejével a tudományos munkára koncentrálhatott. Tervbe vette egy háromnyelvű – német-magyar-latin – nagyszótár összeállítását, azonban ez végül érdeklődés hiányában nem készült el.
1889-ben örömmel fogadta a győri evangélikusok megkeresését, akik ismét őt választották meg lelkészüknek az időközben elhunyt Freytag Mihály helyére. Több mint húsz éven keresztül, egészen haláláig végezte hűséges és lelkiismeretes szolgálatát a gyülekezetben.
Nyelvművelő munkásságát Kazinczy Ferenc is nagyra értékelte. Úgy tartotta, hogy Pázmány Péter és Szenczi Molnár Albert kora óta ő tette a legtöbbet a magyar nyelv és kultúra gyarapításáért.
Az általa alapított Magyar Hírmondó Rát szerkesztői lemondását követően nem bizonyult hosszú életűnek. Utolsó száma 1788. október 8-án jelent meg.
(szöveg: Világi Dávid történész, levéltáros)
