Öregtemplom
Öregtemplom - Konvent
Nádorvárosi Újtemplom
Szabadhegyi Imaház - Börcsi Evangélikus Templom - Öttevényi Evangélikus Templom - Gyönyűi Református-Evangélikus Templom

MÚLTUNK - A vándorló templom korszaka

Gyülekezettörténeti sorozat

A VÁNDORLÓ TEMPLOM KORSZAKA (1594-1749)

1594-ben a város török kézre került. A gyülekezet, lelkészével egyetemben, a Duna északi partján fekvő kicsiny településre, Pataházára menekült. Négy évvel később, a vár visszafoglalását követően, a győri ingatlanokat nem kaphatták vissza, és lelkészüket nem engedték be a városba. Hiába biztosította az 1606-os bécsi béke a várbeli katonaság szabad vallásgyakorlatát, mégsem sikerült elérniük a híveknek annak engedélyezését, hogy lelkészük a városba léphessen. Ezért Pataházán építettek templomot maguknak. Az 1630-as években azonban ezt is elvették tőlük.


A linzi békekötést követő országgyűlés hatására 1647-ben engedélyezték a hívek számára, hogy Újvárosban, az erre a célra kijelölt telken templomot építhessenek. Emellett az is lehetővé vált, hogy lelkészeik a városba költözzenek, és ott szállásukon istentiszteleteket tarthassanak. Ekkor még a református és evangélikus közösség Győrben nem volt teljes mértékben különvált. Ezért – bár már a két felekezetnek önálló lelkészei voltak – együtt vásároltak prédikátoraik számára házat, melyet a felmerülő igényeknek megfelelően kibővítettek. Itt került sor iskolájuk megnyitására is. A szolgálatot felváltva végezték a két protestáns felekezet lelkészei a Belvárosban, illetve Újvárosban.
A Wesselényi-féle összeesküvést követő vallási üldözésekből Győr sem maradt ki. A belvárosi házat és iskolaépületet elvették a protestáns hívektől. Enyhülést az 1681-es soproni országgyűlés határozatai jelentettek. Győrben, mint végvárban, engedélyezték a hívek számára, hogy a biztosok által kijelölt helyen, Újvárosban templomot emeljenek. Mivel azonban a török veszély elhárulását követően Győr megszűnt végvárnak lenni, a gyülekezetnek hosszú küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy legalább itt megmaradhassanak. Végre 1696-ban jutottak el odáig, hogy felépülhetett új templomuk.
1685-ben a gyülekezet lelkésze Lövei Balázs lett. Vele egy felívelő, virágzó korszak vette kezdetét a gyülekezet életében. A korábban alacsony színvonalon működő iskolát 1692-ben korszerű gimnáziummá fejlesztették. Élére ekkor Hegyfalusi György került, s innentől kezdve arra törekedtek, hogy az intézmény vezetését mindig művelt, külföldi egyetemet végzett személyekre bízzák. Legkiválóbb tanulói számára ez idő tájt az iskola ösztöndíjas külföldi továbbtanulási lehetőséget is biztosított. A nevelés hallei szellemben folyt. Bár a pietizmus hatása kiterjedt Közép-Európa egészére, talán legnagyobb hatással mégis a nyugat-dunántúli evangélikus gyülekezetekre volt, és regionális központjává ebben az időben – Torkos András nyomán – éppen Győr vált.
Ebben az időszakban a gyülekezet belső életében is jelentős átalakulásra került sor. 1699-ben állították fel első ízben a hívek által választott döntéshozó testületet, a konventet, melyet ekkor 16 fő alkotott. Emellett a gyülekezet élére egy világi vezetőt is kineveztek, akit már akkor felügyelőnek hívtak. A bevezetett újításokról szóló ünnepélyes nyilatkozatból az is kiderül, hogy magukat „kegyes és Istenes Augustana Confessión való Győri Magyar Ecclesianak” nevezték, ezzel is hangsúlyozva a gyülekezet magyar voltát. A híveket négy – vitézlő, nemesi, német, városi – rendbe sorolták.
Mindez a fejlődés a győri katolikus püspökség árnyékában, folyamatos küzdelmek közepette valósulhatott meg. Ez a küzdelem evangélikus részről 1749-re teljesen elbukni látszott. Március 14-én rendelet útján tiltották meg Győrben a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. A korlátozás miatt a gyülekezet elvesztette iskoláját és templomát is. Lelkészei és tanárai elhagyták a várost, vagy lemondtak hivatalukról.
Az ezt követő évtizedekben a gyülekezet vezetését a konvent tartotta kezében. Elsősorban a téti és felpéci gyülekezetek fogadták be ekkoriban a győri híveket, itt zajlottak a keresztelések, esketések, temetések, az itteni iskolákba járhattak gyermekeik.

 

PIETIZMUS

A mozgalom a 17. század végén bontakozott ki az evangélikus egyházon belül. Képviselői céljuknak tekintették az egyházi élet, valamint az egyéni vallásosság megújítását, visszaterelését az őskeresztyéni keretek közé.
A pietizmus képviselőinek két kiemelkedő tagja a Frankfurtban működő Philipp Jacob Spener és a Halléban tevékenykedő August Hermann Francke volt. Francke szerepe különösen a hallei egyetem megalapításának köszönhetően, valamint Spener 1705-ben bekövetkezett halála után értékelődött fel.
A pietisták a reformációra nem lezárt eseményként, hanem egy továbbra is élőmódon formálódó vallási nézetrendszerként tekintettek. Mint a mozgalom neve is jelzi, nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a hívek egyfajta jámbor, szemlélődő magatartást tanúsítsanak. Emellett igen fontosnak tartották azt, hogy mindenki pontosan megértse a Biblia tanításait és tisztában legyen azzal, hogy miben is hisz. A gyakorlatban éppen ezért megkülönböztetett figyelmet fordítottak a Biblia tanításainak torzítás nélküli átadására, valamint a hitoktatás fontosságának előtérbe helyezésére.
A mozgalom jelentős szerepet játszott abban is, hogy az evangélikus egyházon belül számos emberbaráti intézmény nyitotta meg kapuját a korszakban. Ezek közül is kiemelkedett Francke híres hallei árvaháza.
Gondolataik magyarországi elterjesztésében azok az evangélikus teológusok vettek részt, akik tanulmányaikat hosszabb-rövidebb ideig német egyetemeken, elsősorban Halléban folytatták. Közülük is kiemelkedett a győri születésű és Győrben is tevékenykedő Torkos András. A mozgalom magyarországi képviselői közül érdemes még megemlíteni a polihisztor Bél Mátyást, valamint a Győrben is tanuló Bárány Györgyöt.

 

TORKOS ANDRÁS (1669-1737)

Torkos András 1692 és 1698 között tanult a wittenbergi egyetemen. Ebben az időszakban ismerkedett meg a pietizmus tanaival, melyek nagy hatást gyakoroltak rá. Levelezésben állt Spenerrel, Franckét pedig személyesen is felkereste Halléban. Kapcsolatuk évtizedeken keresztül fennmaradt. Hazatérve szülővárosában, Győrben telepedett le, ahol az evangélikus iskola rektori tisztét töltötte be. 1707-ben, gyülekezeti lelkésszé való megválasztásakor, hagyott fel az iskolai tanítással.
Torkos tekinthető a pietizmus egyik legnagyobb hatású magyarországi képviselőjének. Ez egyfelől irodalmi munkásságában érhető tetten. A 18. század elején számos nagyhatású magyar nyelvű művet adott ki. Többek között kátét írt a konfirmandusok számára, valamint imádságoskönyvet készített a hívek lelki életének elmélyítése érdekében, de lefordította a teljes Újszövetséget is.
Másrészt azzal segítette a tanok terjedését, hogy tanítványait pietista szellemben nevelte, és iskolai éveik után segített nekik abban is, hogy megfelelő álláshoz jussanak. Ennek köszönhetően a Dunántúl egészén gyors iramban elterjedtek a pietizmus által közvetített nézetek.
Eme szellemiségnek köszönhető a győri evangélikus iskola 18. század eleji felvirágozása is. Ekkor ugyan Torkos már nem az iskola rektora, de személyes befolyása - elsősorban a megfelelő emberek kiválasztása által - jelentős mértékben hozzájárult az ekkor elért eredményekhez.
Élete utolsó éveiben egyre inkább elfordult a pietizmus tanításaitól. 1736-ban a dunántúli püspökválasztás kapcsán is felszólalásában annak túlzásaira hívta fel lelkész társai figyelmét.

 

 

 

 

(szöveg: Világi Dávid történész, levéltáros)

© Győri Evangélikus Egyházközség. All Rights Reserved. Designed By WarpTheme

Please publish modules in offcanvas position.